Frissítve: 2024 augusztus 21.
Tartalomjegyzék
Nebraska államban eddig 19 db Historical Marker, vagyis történelmi emlékhely táblát fedeztem fel. A táblák többségét kis odafigyeléssel könnyű felfedezni, mert többnyire az út menti parkolókban, pihenőhelyeken vagy csak úgy szőrmentén az úttól kissé beljebb lettek elhelyezve. Persze vannak köztük olyanok is, amelyekre csak akkor bukkanhatsz, ha egy szervizútra tévedsz.
Alább ábécébe rendezve találod meg az egyes emlékhelyeket a táblájukon szereplő felirat és a fellelési helyük szerint. A felsorolás után szintén ábécé sorrendben találod meg az emlékhelyek felfedezéséhez szükséges térképeket, illetve a táblákról készült képeket a rajtuk szereplő felirattal és azok magyar fordításával. A történelmi emlékhelyek többnyire neves személyeknek, expedícióknak, a pionír korszaknak, az őslakos indiánok és a telepesek, illetve a hadsereg, az alakuló államok közötti konfliktusoknak, valamint a polgárháborúnak állítanak emléket.
A történelmi emlékhelyek számozása a History Nebraska oldalról származik, amely feltünteti Nebraska állam 569 db Historical Marker táblával ellátott helyét.
Megjegyzés: a játékban használt táblamodell korlátai miatt egyes táblák nevén és tartalmán a fejlesztők rövidítettek. A cikkben azonban az emlékhelyek eredeti nevükkel szerepelnek.
A Nebraska Historical Markers táblák ábécé sorrendben
- Andrew Jackson Higgins
- Antioch: Potash Boom-Town
- Ash Hollow
- Bordeaux Trading Post
- Camp Clark Bridge and Sidney Black Hills Trail
- Chadron Creek Trading Post
- Chimney Rock
- Fort Sidney
- Julesburg and Fort Sedgwick
- Lewis and Clark Campsite
- O'Neill
- Opening the Sandhills
- Red Cloud
- The Great Plains
- The Great Platte River Road
- The Oregon Trail
- The Sandhills
- U.S. Highway 281
- Windlass Hill Pioneer Homestad
Higgins’s expertise would win him fame in World War II, when Higgins Industries of New Orleans produced more than 20,000 boats. Many were LCVPs (Landing Craft Vehicle, Personnel), a key to the success of Allied amphibious invasions, including D-Day on June 6, 1944. Higgins boats were also used in the Korean and Vietnam conflicts.
Higgins died on August 1, 1952, and is buried at Metairie Cemetery in New Orleans. In 1964 Dwight D. Eisenhower said Higgins was “the man who won the war for us.” In 2000 the National D-Day Museum opened in New Orleans, honoring Higgins and the city for their vital contributions to the war effort.
Andrew Jackson Higgins: Andrew Jackson Higgins, a „Higgins boats” néven ismert második világháborús partraszálló hajó tervezője és gyártója 1886 augusztus 28-án született a nebraskai Columbus-ban. Szülei John Gonegle Higgins, neves ügyvéd és bíró, valamint Annie Long O'Connor Higgins voltak. Mindkét szülőt Columbus-ban temették el. Higgins Omaha iskoláiba járt, és a Nebraska Nemzeti Gárdánál szolgált. 1906-ban délre költözött, ahol fa- és szállítmányozási üzletbe kezdett.
Higgins szakértelmével hírnevet szerzett a második világháború alatt, amikor a New Orleans-i Higgins Industries több mint 20.000 hajót gyártott. Közülük sok LCVP (Landing Craft Vehicle, Personnel) volt, amik a szövetségesek kétéltűkkel végrehajtott inváziói sikerének kulcsa lett, beleértve az 1944 június 6-i D-napot is. A Higgins-hajókat a koreai és a vietnami konfliktusokban is használták.
Higgins 1952 augusztus 1-jén halt meg, és a New Orleans-i Metairie temetőben nyugszik. 1964-ben Dwight D. Eisenhower azt mondta: Higgins „az az ember, aki megnyerte nekünk a háborút”. 2000-ben New Orleans-ban megnyílt a National D-Day Museum, amellyel Higginst és a várost tisztelik meg a háborús erőfeszítésekhez való létfontosságú hozzájárulásukért.
The potash-producing brine was pumped from the lakes to reduction plants near the railroads. By the spring of 1918, five plants were in operation in this vicinity. Nebraska potash was used in the manufacture of fertilizer, epsom salts, soda, and other products.
With the end of the war, importation of foreign potash resumed. Because French and German potash could be produced more cheaply than the Nebraska product, the Nebraska potash boom collapsed. The last Antioch plant closed in 1921. Today, the ruins of reduction plants and pumping stations bear mute testimony to the activity which once made Antioch a major potash production center.
Antioch: Hamuzsír boomer-város: Antiochia környéke néhány évig az ország egyik legfontosabb hamuzsír-előállító vidéke volt. Antiochia egy kis faluból mintegy 2000 fős várossá nőtte ki magát. Amikor az első világháború kitört, az Egyesült Államokat elzárták a hamuzsír európai forrásaitól, amely a műtrágya fontos összetevője volt. Az University of Nebraska két kémia szakos végzőse kifejlesztett egy módszert a hamuzsír leválasztására a nebraskai Sand Hills lúgos tavaiból. A nagyüzemi gyártás 1916-ban kezdődött.
A hamuzsírt előállító sóoldatot a tavakból a vasutak melletti redukciós üzemekbe szivattyúzták. 1918 tavaszáig öt ilyen üzem működött a környéken. A nebraskai hamuzsírt műtrágyák, epsom-sók, szóda és egyéb termékek gyártásához használták.
A háború befejeztével újraindult a külföldi hamuzsír import. Mivel a francia és német hamuzsírt olcsóbban lehetett előállítani, mint a nebraskait, a nebraskai hamuzsír előállítás becsődölt. Az utolsó antiochiai üzem 1921-ben zárt be. Ma a redukciós üzemek és szivattyútelepek romjai néma tanúi annak a tevékenységnek, amely egykor Antiochia-t jelentős hamuzsír-előállító központtá tette.
Ash Hollow: Ash Hollow az Oregon Trail híres állomása volt. Az ösvény egyik ága erre, északnyugat felé futott tovább a South Platte folyó Lower California Crossing nevű átkelőhelyétől, Brule-től néhány mérföldre nyugatra, és itt ereszkedett le az Északi Platte-völgybe. A kőrisfa növekedéséről elnevezett üregbe a délre található Windlass Hill-ről leereszkedve érkeztek az utazók. A szekereket kötelekkel kellett leengedni a meredek lejtőn. Ash Hollow vízével, fáival és füvével kellemes érzéssel töltötte el az utazókat a South Platte-i fárasztó vándorlás után, így általában megálltak itt pihenni és a felszerelést átnézni. Egy trapper elhagyott kunyhója nem hivatalos postahivatalként szolgált, ahol a leveleket letétbe helyezhették, hogy a kelet felé utazók visszavihessék azokat az „államokba”. Rachel Pattison és más emigránsok sírjai a közeli temetőben nyugszanak. 1855-ben az innen északnyugatra fekvő Blue Water Creek-nél jelentős harcokat vívtak, amikre általában Ash Hollow-i csatákként hivatkoznak. Az 1854-es grattani mészárlás után Harney tábornok erői megbüntették az indiánokat, és megtámadták Brule Sioux Little Thunder bandáját, miközben az Indiánok megpróbáltak tárgyalni - sok embert megöltek, és elfogták a banda életben maradt tagjait.
Bordeaux Trading Post, US-20
Bordeaux kereskedelmi állomás: Körülbelül 1846-tól 1872-ig egy indián „kereskedőház” helyezkedett el a közelben. A James Bordeaux által épített kereskedelmi állomást egyszer megtámadták és felgyújtották az ellenséges varjú (crow) indiánok harcosai. Szerencsére a megérkező néhány barátságos sziú (sioux) indián elűzte a támadó varjúkat. James Bordeaux egy St. Louis melletti francia településről származott, és még fiatal fiúként szőrmekereskedőkkel ment nyugatra. Bordeaux az 1830-as évektől az 1870-es évekig Fort Laramie környékén szőrmekereskedelemmel foglalkozott. Az 1840-es években a felfedező John C. Fremont és a történész Francis Parkman vendéglátója volt. Nevét Bordeaux Bendre módosította Fort Laramie közelében, a grattani mészárlás színhelyén. Neve a tábla közelében folyó Bordeaux Creek nevében is fennmaradt. Az indiánok bölénybőrt, prémeket és pónikat hoztak az állomásra, hogy fegyvereket, puskaport, gyöngyöket, takarókat és whiskyt vásároljanak. A fegyverek egy részét Fort Phil Kearny és Custer csapatai ellen használták Little Big Hornban. James Bordeaux életének története összefonódik a Felső-Missouri terület történetével az 1830-as és az 1870-es évekből.
Camp Clark Bridge and Sidney Black Hills Trail, US-26
Chadron Creek Trading Post, US-385 (Gold Rush Byway)
Chimney Rock: A North Platte folyó völgye felett 470 láb magasra kiemelkedő Chimney Rock délen a legismertebb természetes képződmény a Kalifornia, Oregon és Utah felé vezető szárazföldi útvonalak mentén. A Chimney Rock iránytűként szolgált azon korai szőrmekereskedők, trapperek és hegyi emberek számára, akik a Sziklás-hegységből a Missouri folyó felé tartottak. A későbbi bevándorlók számára a magányos torony jelezte a síksági utazás végét és útjuk zord hegyi szakaszának kezdetét. A formáció csúcsa az alapjától számolva 325 láb magasan van. A Chimney Rock Brule környéki agyagból áll, vulkáni hamu és Arickaree homokkő köztes rétegekkel. Utazók ezrei vésték a nevüket a puha kőzetbe, hogy majd ezek a feljegyzések eltűnjenek a természet erői által. Ez az erodált nevezetesség ma már kisebb, mint ami a terület korai látogatóit fogadta, de jelenléte a közeljövő generációi számára biztos. 1941-ben a formációt tartalmazó nyolcvan hektáros területet az akkori tulajdonos Roszel F. Durnal család a Nebraska State Historical Society-nak adományozta. 1956-ban Norman és Donna Brown újabb földterületet adott a Társaságnak. Ugyanebben az évben a szövetségi kormány a Chimney Rockot National Historic Site-nak nyilvánította.
Fort Sidney: A Sidney Barracks, amikor 1867-ben megalapították, egy ideiglenes tábor volt, egyetlen állandó épülettel, egy északon elhelyezkedő rönkházzal. 1869-ben az erődöt áthelyezték erre a helyre, és 1870-ben a nevet hivatalosan Fort Sidney-re változtatták. Az erőd elsődleges feladata a Union Pacific vasútépítőinek védelme volt az ellenséges indiánoktól. Fort Sidney az 1870-es évek közepére a Great Plains egyik fő stratégiai pontjává vált. A Black Hillsben felfedezett arannyal Sidney városa és az erőd fontos ellátási ponttá vált. A Fort Robinson-ba és a Black Hills-be vezető ösvényen utazó karavánok támogatása miatt is stratégiai jelentőségűvé vált az 1874-1877-es indián lázadások idején. Ugyanakkor Sidney fontos ösvénymenti város és vasútállomás lett az Old West idején virágzó szarvasmarha-üzlet idején. Az utolsó indián lázadás Fort Sidneyben volt a legdrámaibb. 1878-ban a sájenek (cheyenne) Dull Knife irányítása alatt kitörtek az oklahomai rezervátumból Kansas és Nebraska között vándorolva. Sidney-ben egy különleges vonatot tartottak készenlétben, hogy mindkét államban üldözhessék az indiánokat, amikor azok megérkeztek az Union Pacific vasútvonal közelébe. Október 4-én a vonatot Ogallalába küldték, de az indiánok a homokdombok közé menekültek. A posta 1894-ben zárt be, az erőd épületeit pedig 1899-ben adták el.
Until it was abandoned in 1871, Fort Sedgwick was a focal point for military activities in the region. During construction of the Union Pacific across western Nebraska in 1867, troops protected the construction workers from the threat of Indian attack. Julesburg was rebuilt near the railroad. The town lasted less than a year and was noted for vice and violence. The fourth and present Julesburg was platted as Denver Junction in 1884. It was renamed Julesburg when it was incorporated two years later.
Julesburg és Fort Sedgwick: A coloradoi Julesburg, amely innen délnyugatra található, 1859-ben útmenti tanyaként, kereskedelmi állomásként és postakocsi állomásként alakult. A több szárazföldi út találkozásánál található Old Julesburg fontos közlekedési és katonai központtá vált a 1860-as években. Azonban 1865 január 7-én több mint 500 sziú és sájen (cheyenne) támadta meg Julesburgot, bosszút állva az 1864 november 29-i Sand Creek-i mészárlásért. A közeli, 1864-ben alapított Camp Rankin kislétszámú katonai ereje nem tudta megakadályozni, hogy az indiánok felgyújtsák a települést és megöljenek 18 védőt. Julesburgot új helyen építették újjá. A katonai állomást kibővítették, és később Fort Sedgwick névre keresztelték.
Fort Sedgwick 1871-es felhagyásáig a katonai tevékenységek központjának számított a régióban. 1867-ben, Nebraska nyugati részén a Union Pacific építése során az itt állomásozó csapatok védték az építőmunkásokat az indián támadásoktól. Julesburgot a vasút közelében építették újjá. A város kevesebb mint egy évig volt lakott, mivel a gonoszságról és az erőszakról híresült el. A negyedik és jelenlegi Julesburgot 1884-ben Denver Junction névre keresztelték. Két évvel később átnevezték Julesburgra.
Soon after embarking the next morning, the expedition’s keelboat caught on a snag in the river. Despite the delay, the explorers traveled 20 miles on July 16.
Lewis and Clark táborhely - 1804 július 15.: A Lewis és Clark Expedíció tagjai 1804 július 15-én táboroztak innen nem messze délre, a folyó nebraskai oldalán. Aznap közel 10 mérföldet tettek meg, a legtöbben egy 55 láb hosszú hajón, a többiek pedig két piroguval és fatörzsből vájt kenukkal utazva. Clark és két férfi azonban a folyó mentén sétálva mérte fel a földet. Clark feljegyezte a naplójában, hogy három kis patakon kellett átkelniük, köztük a Little Nemaha folyón. Úgy jellemezte, hogy „egy kis folyó, körülbelül 100 yard, a torkolat felett 40 yard széles.” Átúszott, és megörökítette a Missouri folyó árterét jelző kiterjedt prérit a dombok között. Feljegyezte a rengeteg vadon termő gyümölcsöt: „Nagy mennyiségű szőlőt, szilvát vagy kétféle vadcseresznyét, mogyorót és egrest láttam.”
Nem sokkal azután, hogy másnap reggel beszálltak, az expedíció csónakja elakadt a folyóban. A késés ellenére a felfedezők 20 mérföldet utaztak július 16-án.
Thousands of Irish were leaving troubled Ireland to settle in crowded American cities. O’Neill became interested in founding agrarian colonies in the West. For his first colony, he selected Holt County, on Nebraska’s frontier. The first colonists arrived in May 1874, and his fourth and last group arrived in 1877. General O’Neill died the following year, but the town was already the county seat and growing.
Though there were numerous Irish settlements in Nebraska, O’Neill was the largest formal Irish colony. Its citizens have always been proud of their Old World Heritage.
O'Neill: Nebraska korai fejlődésének egyik legszínesebb vezetője John O'Neill tábornok, aki O'Neill város alapítója volt. Miután 1866 és 1871 között számos sikertelen rajtaütést vezetett Kanadában a brit katonai helyőrségek ellen, O'Neill elvesztette vezető pozícióját a Fenians-ban – egy amerikai szervezetben, amely az ír függetlenséget hirdette. 1834-ben, Írországban született, 1857-től 1864-ig az Egyesült Államok hadseregének tisztje volt, miközben a fenians-iaknál tevékenykedett. 1871-ben, a vezető ír-amerikai társadalom ellenszenve ellenére, O'Neill nem adta fel az ügyet.
Írek ezrei hagyták el a zavargásokkal teli Írországot, hogy zsúfolt amerikai városokban telepedjenek le. O’Neill érdeklődni kezdett a nyugati agrárkolóniák alapítása iránt. Első kolóniája helyéül Holt megyét választotta, Nebraska határán. Az első bevándorlók 1874 májusában, a negyedik és egyben utolsó csoportjuk pedig 1877-ben érkezett. O'Neill tábornok a következő évben meghalt, de a város már megyeszékhely lett és egyre gyarapodott.
Noha Nebraskában számos ír település alapult, O'Neill volt formálisan a legnagyobb ír kolónia. Lakói mindig büszkék voltak ír örökségükre.
Opening the Sandhills, US-20
The sandhills, later to become the heart of Nebraska’s cattle country, were shunned by Newman and his contemporaries who set up ranches on their edge. The cattlemen believed the region of shifting sand dunes, with few streams or other known sources of water, would not support cattle and was even dangerous for humans.
In the spring of 1879, Newman and his fellow ranchers were forced to enter the sandhills hoping to salvage a small portion of the stock that had drifted south of the Niobrara River in the severe winter storms. They found the cattle had both shelter and good grass and water in the hills. Since then Nebraska’s sandhills have acquired a thicker and more stable covering of grass. This rolling country with its plentiful vegetation and its diamond-like lakes nestled between the hills has become one of the most productive cattle-raising regions in the world.
Nyitás a Sandhills régió felé: Az első farmot ezen a területen a Niobrara folyón mentén hozták létre 1877-ben, körülbelül öt mérföldre innen délre. E.S. Newman azért hozta létre a farmját, hogy marhákat adjon el a kormánynak, az északon lévő Pine Ridge Agency-be szállítva azokat az indiánok számára.
A homokdombokat, amelyek később Nebraska szarvasmarha-vidékének szívévé váltak, Newman és kortársai elkerülték, a tanyákat a terület szélén hozták létre. Az állattartók úgy gondolták, hogy a vándorló homokdűnék vidéke, ahol kevés a patak vagy más ismert vízforrás, nem képes eltartani a szarvasmarhákat, sőt veszélyes az emberre.
1879 tavaszán Newman és állattenyésztő társai kénytelenek voltak bemenni a homokdombok közé, abban a reményben, hogy megmentik a Niobrara folyótól délre sodródott csorda egy kis részét a heves téli viharoktól. Azt tapasztalták, hogy a szarvasmarháknak jó menedékük lett, jó füvet és vizet találva a dombok között. Azóta Nebraska homokdombjai vastagabb és tartósabb fűszőnyeget kaptak. Ez a hullámzó vidék bőséges növényzetével és a dombok között húzódó gyémántszerű tavaival a világ egyik legtermékenyebb szarvasmarha-tenyésztő vidéke lett.
Red CLoud, US-281 (American Legion Memorial Hwy)
A Great Plains: Ha a nyugatra utazók elhagyják Nebraska keleti préri régióját, akkor a következő ötven mérföldön belül elérik a Great Plains területét. Ezt a Kanadától Mexikóig és nyugatra, a Sziklás-hegységig húzódó félszáraz régiót sokáig Great American Desert-ként (Nagy amerikai sivatagként) ismerték. A legtöbb korai felfedező és utazó úgy gondolta, hogy a régió csekély értékkel bír, kivéve az indiánokat és a farmereket. A szárazföldi utazók ezrei követték a Great Platte River Road-ot a Golden West felé, de csak a Nebraska Territórium 1854-es megalapítását követően telepedhettek le itt legálisan az úttörők.
(TB: A Sandhills elnevezést leginkább Homokhátságnak lehet fordítani, amely hasonlít a mi Kiskunságunkra.)
The route now designated U.W. 281, extending from Mexico to Canada, runs through east-central Nebraska from Webster County in the south through Boyd County in the North. By the mid-1920s all sections of this highway had been laid out in Nebraska. The number “281” was first applied to its entire length in this state in 1933.
In 1929-1930 a section of this road beginning four miles south of O’Neill and continuing to the south fork of the Elkhorn River was the subject of one of a series of federally directed projects to test construction methods for bituminous roads. These roads were covered with a mixture of oil, sand and gravel to a thickness of several inches. Although such a road surface had rarely been used in Nebraska to that time, so successful was the experiment that this bituminous mat became the principal type of paving used in the state until the 1950s. On March 30, 1960, U.S. 281 was formally dedicated as the national “American Legion Memorial Highway.”
U.S. Highway 281: Kezdetben a nebraskai autópályákért való teljes felelősség a megyéket terhelte. 1917-ben a törvényhozás elfogadta a szövetségi törvény rendelkezéseit, és pénzt különített el az autópálya-építéshez szükséges szövetségi források fedezésére. Ez az aktus jelentette az állami autópálya-rendszer kezdetét.
Az útvonal eredetileg U.W. 281 néven Mexikótól Kanadáig haladva Nebraska keleti-középső részét szeli át a déli Webster megyétől az északi Boyd megyén át. Nebraskában ennek az autópályának minden szakasza az 1920-as évek közepére készült el. A 281-es számmal először 1933-ban jelölték az út teljes hosszát.
1929-1930-ban ennek az útnak az O'Neilltől négy mérföldre délre induló és az Elkhorn folyó déli elágazásáig tartó szakasza a bitumenes utak építési módszereinek tesztelésére irányuló szövetségi irányítású projektek egyike volt. Ezeket az utakat több hüvelyk vastagságban olaj, homok és kavics keverékkel borították. Bár Nebraskában korábban ritkán használtak ilyen útburkolatot, a kísérlet annyira sikeres lett, hogy ez a bitumenes szőnyeg lett az államban az 1950-es évekig használt fő útburkolati típus. 1960 március 30-án az U.S. 281-et hivatalosan nemzeti „American Legion Memorial Highway”-nek keresztelték.
The wagon road used at that time is still visible nearby. The Oregon Trail passed here, and the area surrounding the house was used by early travelers to repair damages caused by the hazardous trip down Windlass Hill.
This site was used July 29 - 30, 1967, as the stage setting for the “Ash Hollow Centennial Pageant” when a nearby sod house was reconstructed. Funds from this successful historical event provided this marker.
Windlass Hill úttörő tanya: A jelzőt körülvevő kövek Dennis B. Clary tiszteletes, úttörő metodista miniszter tanyájának maradványai, aki 1899 május 22-én kapta meg a tanyája építéséhez szükséges engedélyt. Clary úr 1822 szeptember 1-jén született, Maryland államban, és 1885-ben vándorolt Nebraskába. A rendelkezésre álló anyagokból épített lóvontatta szekerével köveket vontatott erre a helyre egy kétszobás házhoz. Évekig ez volt a tájékozódási pont Ash Hollow-ban, és a Windlass Hill helyét jelölte. Népszerű megállóhely volt az Észak-Platte-völgy területéről a mintegy húsz mérföldre délre fekvő Big Springs-i vasúthoz utazó telepesek számára.
A közelben ma is látható az akkori kocsiút. Az Oregon Trail itt haladt el, és a házat körülvevő területet a korai utazók használták a Windlass Hill veszélyes lejtőin történő utazás okozta károk helyreállítására.
1967 július 29-30. között ezen a helyen tartották a „Ash Hollow Centennial Pageant” eseményt, amelynek során rekonstruáltak egy közeli gyepházat. A sikeres történelmi eseményen gyűjtött pénzből állították fel ezt a táblát.
Sok sikert kívánok a kihíváshoz!
VÉGE.
Facebook
Twitter
LinkedIn
Email
Print
